Bár már véget ért a főszezon és így minden bizonnyal jóval kevesebb torlódással lehet lejutni a „magyar tengerhez”, a fővárost a Balatonnal összekötő M7-es, megépülése óta mindmáig a legnépszerűbb, ezért egyben legzsúfoltabb szakasza is a hazai autópálya forgalomnak. Nem volt ez másképp a „hőskorszakban” sem, bár az útminőségből és a járművek típusából fakadóan az autózási feltételek jóval „vadkeletibbek” voltak. Mai cikkünk az első hazai autópálya építésének körülményeit meséli el.

Történetünk ott kezdődik, hogy a Rákosi-korszakban az autókereskedelmet lényegében befagyasztották, az autóhasználat csak egy szűk pártelit monopóliuma volt. A fordulatot az ún. „kádári konszolidáció” hozta el: a hatvanas évektől lassan, drágán és idegőrlő várakozással ugyan, de megnövekedtek a magántulajdonban lévő Zaporozsecek, Skodák, Moszkvicsok, Trabantok...Hamar be kellett látni azonban, hogy a gyenge magyar úthálózat nem tudja kiszolgálni az egyre növekvő forgalmat, ezért a kormány nekikezdett a régóta fiókokban porosodó sztrádaépítési tervek megvalósításának, miközben épültek a hétvégi kisházak is a Balaton környékén. A kétszer egysávos – ma már régi balatoni útként ismert – 70-es autóút azonban képtelen volt kiszolgálni az egyre nagyobb tömegigényeket, világossá vált, hogy többsávos autópályára van szükség.

Elsőként az M1–M7 közös bevezető szakasza került átadásra 1964-ben, amely Budaörstől vezetett a főváros felé, ahol egy bizonyos Osztapenko százados (1944-ben, Budapest ostrománál elhunyt szovjet katonatiszt) szobra fogadta az utazókat (egészen 1992-ig). Nem véletlenül kezdődött ezzel a szakasszal a magyar sztrádaépítés története, hiszen égető szükség volt nemcsak a Balatonra igyekvő autóáradat levezetésére, hanem a nyugati turisták előtt a bécsi irány reprezentálására is. Más nagyberuházásokhoz hasonlóan azonban mindkettő csigalassan haladt, az 1966-ban megkezdett M7-es esetében például rossz nyelvek szerint azért, mert kilopták belőle és balatoni nyaralók építésére használták fel a betont. 1966-ban a bal pályát építették meg Martonvásárig, 1971-ben pedig folytatták a bal pályát a Martonvásár és Zamárdi közötti szakaszon, de a jobb oldal kiépítése évekre elmaradt. Az eredetileg betonlapokból készült útburkolat találkozási pontjainál döccent kicsit az autó, így a zakatolás üteméből lehetett tudni, mennyire gyorsan megy valaki…A felújítások és bővítések során ezeket később leaszfaltozták, a zakatolás szép lassan megszűnt. Az M7-es sztráda építése lényegében amolyan állatorvosi ló volt, amelynek hiányzó jobb oldali pályája 1975-re ért lejjebb, miután 1972-75 között ez is elkészült Törökbálint és Balatonaliga között. Tehát nem Zamárdiig, de hát a pártüdülő ugyebár Aligán volt. Útközben, Lepsénynél pedig meg lehetett állni az ország első éjjel-nappali étterménél…Mivel addig kezelhetetlen volt a nyáron hömpölygő autófolyam, pénteken mindig a Balaton, vasárnap délután pedig Budapest felé egyirányúsították a forgalmat.

Az M1-M7-es 1964-ben épült budaörsi közös szakaszát 1977-78-ban középen kibővítették még két-két sávval a jelenlegi szélességére.

A sztrádaépítés egészen 2001-ig szünetelt. Ekkor jutott el a másik oldal is Zamárdiig, és akkor újították fel az akkor már harmincéves pályaszakaszt is, eltűntetve a betonlapokat. 2001 után kisebb szakaszokban folytatódott a sztrádaépítés, déli és északi irányból egyaránt (Balatonszárszó-Balatonkeresztúr-Zalakomár; Letenye-Becsehely-Sormás-Nagykanizsa), mígnem 2007 augusztusában átadták a Zamárdi és Balatonszárszó közötti 14,2 kilométeres szakaszt a Kőröshegyi völgyhíddal; 2008. augusztus 19-én pedig átadták a forgalomnak az autópálya még hiányzó 15 km-es szakaszát is Zalakomár és Nagykanizsa között.

Hosszas huzavona után 2008-ban jutott el az M7-es Letenyéig, az első szakasz átadása után negyvennégy évvel ugyan, de végre elérve a horvát határt. Így vált teljessé a sztráda Budapesttől az országhatárig.