Első cikkünkben részletesen írtunk a személyszállítás első korszakáról, a Mátyás korabeli időkben a Komárom megyei Kocs községben kifejlesztett kocsikról. „Az igazságos király” halálát azonban zűrzavaros időszak, majd több mint másfél évszázados oszmán uralom követte, így a hazai közúti forgalom csak a török kiűzése után élénkült meg. Persze csak a kor kínálta lehetőségek között, hiszen még 1791-ben is mindössze 700 kilométernyi „kiépített” úthálózat volt az egész országban. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a járművek által kitaposott útra kavicsot terítettek, amit a forgalom bedöngölt a földbe. Az utak építését, karbantartását ráadásul ingyenes közmunka formájában a jobbágyokkal végeztették a vármegyék, ennek megfelelő kétes értékű eredménnyel. Az Alföldön ősztől tavaszig az eső és a hó miatt szinte lehetetlen volt a közlekedés, lényegében csak a télen megfagyott sár tette lehetővé, hogy az emberek kimozduljanak. E viszonyok miatt az utazók igen lassan haladhattak, nem egyszer hatalmas kerülőkre kényszerülve.

A személyszállítás szervezett formában csak a 18. század közepére alakult ki, amikor is Mária Terézia 1749-ben elrendelte a postajáratok bevezetését. Ezeknek három fajtájuk volt: a delizsánsz az utasokat, leveleket és pénzküldeményeket vitte, a lassabb postaszekér utasokat és árukat szállított, míg a postai társzekér kizárólag árut fuvarozott. A Habsburg Birodalmon belül a delizsánsz esőként Bécs és Brünn, majd Bécs és Prága, illetve Bécs és Linz között közlekedett menetrend szerint, meghatározott útvonalon. Bécs és Pozsony között 1752. szeptember 15-től vezették be a menetrend szerinti gyorskocsi járatokat, az ún. delizsánszokat, amelyek már utasokat is szállítottak minden nap. Ugyanebben az évben, szeptember 18-tól hetente egyszer Bécs és Buda között is megindult a rendszeres közlekedés. Az országos hálózat csomópontja Budán, a mai Batthyány téri vásárcsarnok helyén álló postaház volt. Bécsből hétfőnként reggel 8-kor indult, és győri éjszakázás után érkezett meg a célállomásra. Budáról vasárnap indult és kedden ért Bécsbe a delizsánsz. Az útiköltség 2 aranyforint volt. Az egyébként meglehetősen borsos áru menetjegyben benne foglaltatott a háromszori étkezés és az éjszakai szállás ára is. A szigorú menetrend miatt az utasok reggel és este fél, napközben egy órát kaptak étkezésre, az éjszakai pihenő pedig hét órát tartott. A kocsik óránként kb. 6–8 km tettek meg. Útjuk a császárvárosból Budáig összesen 30 óráig tartott. Viszonyításképpen: egy társzekér ezt a távolságot 57 óra alatt tette meg.

A karakteres, fekete-sárga színéről könnyen felismerhető, négy ló vontatta fedett delizsánsz már lényegesen kényelmesebb volt elődeinél, ún. C-rugóval készült, amely jelentősen tompította az utak rázását. A leveleket az oldalán elhelyezett táskákban szállították, teteje pedig védőráccsal volt körbevéve az utasok poggyászának elhelyezésére. A párnázott ülések bársonnyal voltak bevonva. Ha pénzt is szállított, fegyveres őr is utazott a kocsin.

Gróf Hofmannsegg drezdai természetbúvár, aki 1793 és 1794 folyamán járt hazánkban, a következőképpen festi meg e téren való rendkívül pozitív, ránk nézve igencsak hízelgő magyarországi tapasztalatait:

„Lehetetlen jobb postai szolgálatot kívánni, mint ebben az országban van. Többször megtörtént, hogy a lovakat hamarább felváltották, mint amennyi idő alatt a kerekeket megkenhették és sohasem történnek, mint nálunk, Szászországban, késedelmezések s aztán bocsánatkérések, hogy a lovak nem voltak idehaza s több efféle. Csak ilyen intézmény mellett lehetséges két nap alatt, és pedig reggeli 5 órától esti 9-ig tartó utazás után 36 mértföldnyi utat megtenni, mert ilyen messze van Buda Bécstől, mégis a második nap este már ott voltam...”

A vasúti közlekedés – mely következő cikkünk témája lesz majd – a 19. századra kiszorította a delizsánszt, az utolsót 1888-ban állították le. Ma már csak az I. kerületi Gyorskocsi utca neve emlékeztet rá.