A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvasta el. /Szent Ágoston/

Ám elég csak kétszáz évet visszasétálnunk az idővonalon és képzeletben mondjuk Európa legfejlettebb régiójában, Anglia földjén lecövekelnünk ahhoz, hogy szembesüljünk a ténnyel: sehol egy sínpár, nemhogy vasúthálózat, kényelmes személygépkocsi, autóbusz, repülőgép…

Az emberek jobb esetben lovas szekereken, a gazdagabbak hintón jutnak el célállomásukhoz. A többség viszont gyalog tesz meg súlyos mérföldeket, ha el akar érni egyik településből a másikba. Ugyanez a helyzet az áruszállítással is, ahol egyetlen távolsági közlekedési eszközként a hajó áll rendelkezésre, az is nyilvánvalóan csak vízi utakon.

És mégis. Minden nehézség és viszontagság ellenére kalandvágyó, kíváncsi és elszánt emberek egész garmadája indul útnak az ókortól a 20. századig, hogy többet lásson a világból, hogy több „lapot olvasson el” abból a képletes értelemben vett könyvből, melyről Szent Ágoston is beszél a fent található idézetben. És miközben utaztak, felfedezéseikkel gazdagították is világot. Nyomukban beindult a kereskedelem, települések nőttek ki a földből, új közösségek születtek.

Odüsszeusztól Szindbádig, Marco Polo-tól Kolumbuszon át Magellánig, Cook kapitánytól David Livingstone-ig és Morton Stanley-ig, Scottól, Amundsenen át Shackletonig és Robert Peary-ig képzeletbeli és valóságos felfedezők egész sora teljesítette be ilyen módon küldetését, sorsát. Utazásaik minden momentuma ma már történelem.

Ám nemcsak világhírű külföldi utazók jártak élen Földünk minél teljesebb megismerésében és megismertetésében. Mi magyarok is számos módon gyarapítottuk vándorútjainkkal az emberiség világról megszerzett tudását. E magyarok között akadnak ismertebbek és kevésbé hírnevesebbek is.

Hisz ki ne ismerné Julianus barát, Benyovszky Móric, Kőrösi Csoma Sándor, Teleki Sámuel, Reguly Antal, Stein Aurél, Almásy László nevét?

De vajon ismerik-e mondjuk Éder Xavér Ferenc, Déchy Mór, Molnár Mária, vagy épp Torday Emil munkásságát? Pedig ez utóbbiak is sokat tettek a világról megszerezhető ismereteink gyarapításáért rendíthetetlen kitartásukkal.

Kéthavonta jelentkező cikksorozatunk célja, hogy felvillantsunk jeles magyar utazóink és felfedezőink sokaságából - a teljesség igénye nélkül - néhány olyan pályaképet, melyek kalandosságuknál és/vagy az elért eredmények okán méltán tarthatnak számot csodálatunkra, megbecsülésünkre.

Két „hírhedett” kalandor a 18. századból – Benyovszky Móric és Jelky András

 A 18. század, de talán az egész magyar világlátott „társaság” két legkalandosabb sorsú utazója minden kétséget kizáróan Benyovszky Móric és Jelky András voltak. Az előbbit egy, a ’70-es, ’80-as években vetített népszerű csehszlovák-magyar sorozat (Vivát, Benyovszky!) tette ismertebbé számunkra, az utóbbit pedig egy számtalan kiadást megélt, mai napig közkedvelt ifjúsági regény, Hevesi Lajos írása.

Gróf Benyovszky Móric, „három földrész száműzöttje”, már életében ellentmondások kereszttüzében állt. A ma Szlovákiához tartozó Verbón született arisztokrata család sarjaként. Ígéretesnek induló katonai pályáját egy örökségi viszály törte ketté, melynek következtében Mária Terézia megfosztotta birtokaitól, őt magát pedig száműzetésbe kényszerítette.

A földönfutóvá lett gróf ezután lengyel honban talált menedéket, ahol is az országot támadó orosz csapatok ellen küzdött, ameddig fogságba nem esett. Kijev, Kazany, Szentpétervárra szökés, majd a Kamcsatka-félsziget a főbb állomásai ennek a kényszerű raboskodásnak.

A kamcsatkai fegyenctelep maga volt az élő pokol: járványok, természeti csapások, borzalmas éhínség uralkodott itt. Nem csoda, hogy amúgy is kalandvágyó grófunk sietve szökött el egy lázadást követően Ázsia túlsó feléről a Szent Péter nevű hajón, amelynek rátermettsége révén hamarosan ő lett a kapitánya. Kezdetben Amerika volt a cél, ám a vitorlás – máig ismeretlen okok miatt – visszafordult Ázsia felé. Ezen közben, nem mellesleg, ő volt az első magyar, aki a mai Tajvan szigetén partra lépett. És ugyancsak nem mellesleg, az itteni történészek a mai napig is számon tartják Benyovszky eme látogatását. A kamcsatkai menekülés végül Makaó szigetén ért véget, ahol sárgaláz tizedelte meg a hajó utasait. Az élelmes gróf, a vitorlást eladva a makaói kormányzónak, bérelt francia hajókon végül ismét Európa földjére lépett. Mivel haza ekkor még nem mehetett, Párizs felé vette az irányt, ahol jó megjelenésének és nyelvtudásának köszönhetően hamarosan a királyi udvar kegyeibe férkőzött. Olyannyira, hogy XV. Lajos egy Madagaszkár földjére induló kereskedelmi expedíció vezetésével bízta meg. Benyovszky 1773-ban érkezett meg a szigetre, melynek teljes feltárását elvégezte.

A Louisbourg néven általa alapított kereskedelmi telepet azonban az áskálódó gyarmati tisztviselők intrikái következtében hamarosan el kellett hagynia. Európai visszatérése után „kalapos királyunk”, II József szolgálatában állt rövid ideig, ám kalandvágya ekkor épp az Újvilág felé vonzotta, Amerika szolgálatába kívánt állni a függetlenségi háború idején. Itt újabb kudarcok érték a kalandor szelleme miatt ekkor már kissé hitelét vesztett grófot, akit végzete Madagaszkár földjére sodort megint, egyenesen az erőszakos halál torkába: egy vita során véletlenül elsült pisztoly okozta vesztét.

Bár Benyovszky, nyughatatlan természete okán életében sikeressé sosem lett, a kiváló műveltségű grófot, „Madagaszkár királyát”, utazásai során lejegyzett megfigyelései az utókor kiemelkedően fontos felfedezővé avatják.

Míg Benyovszky Móricnak Tajvan szigetét sikerült először magyarként elérnie, addig a „világjáró szabólegénynek”, Jelky Andrásnak Ceylon (ma Srí Lanka) és Batávia (ma Jakarta néven Jáva szigetének központja, egyben Indonézia fővárosa) jutott osztályrészül.

Baján, szülővárosában impozáns szobor őrzi világutazónk emlékét. A családi hagyományként szabómesternek készülő fiatalember kezdetben a céhes keretek szigorú tanulási szokásai miatt ragadott kezébe pásztorbotot. A bécsi császárváros, majd Párizs, Drezda, Lipcse, Nürnberg voltak a gyalogszerrel megtett tanulmányi út állomásai.

Az igazán sorsfordító kalandok Rotterdamban kezdődtek: újdonsült holland ismerőse felcsalta egy tengerjáró hajó fedélzetére azzal az ürüggyel, hogy megmutassa neki annak működését. Jelky valójában emberkereskedők markába került, és fogságba esve hamarosan a hajófenéken találta magát. A viharba került hajót azonban villámcsapás érte, ám Jelkynek a csodával határos módon, egy hajóroncsdarabba kapaszkodva sikerült megmenekülnie. Egy angol hajó észrevette a túlélőt, így ügyes kezű hazánkfia vitorlafoltozóként rövid időre Dél-Amerikába került. Onnan a trópusi láztól magát megkímélendő, Portugália partjai felé vette menekülőre az irányt. Onnan is továbbállt azonban, miután egy Málta felé induló vitorláson sikerült alkalmazást találnia. Ám a filmre kívánkozó élmények sora még csak ezután kezdődött.

A vitorlást ezúttal arab kalózok támadták meg, akik Jelkyt Algériába hurcolták. Itteni tömlöcéből megszökve hajmeresztő kalandoknak köszönhetően ismét egy portugál hajó fedélzetén találjuk, amellyel ezúttal Makaó kikötőjébe érkezik meg. Újabb fogságba kerül, most a helytartó közbenjárására menti meg, hősünk ezt követően Hollandia gyarmati hadseregébe szegődik zsoldosnak. Így jut el Holland Kelet-India gyarmati fővárosába, Batáviába.

A sors szeszélye először itt biztosít nyugodtabb körülményeket hősünknek. A helytartó ugyanis felismerte Jelky kézügyességét és felmentette a katonai szolgálat alól. Szabóműhelyt nyithatott, feleségül vette egy módos gyarmati család leányát. Elismert és megbecsült, nyelveket beszélő, tekintélyes tagjává lépett elő új közösségének. Nyugtalan szelleme azonban még ekkor is új kalandokba sodorta. Kockázatos kereskedelmi megbízatásokat vállalt, melynek köszönhetően Ceylonba és a Fűszer-szigetekre is eljutott. Ez utóbbi helyen egyébként majdnem kannibalizmus áldozatává vált, ám már meg sem lepődünk azon, hogy innen is sikerült szerencsésen megszöknie. Hivatalos küldetései során még Japánba is eljutott, elsőként a világ magyarjai közül. Többnyire sikeres küldetései még tovább növelték tekintélyét és gazdagságát. A sors végül imádott felesége váratlan halála okán szólt ismét közbe. Erősödő honvágya arra ösztökélte, hogy gyermekei kíséretében örökre elhagyja Batávia földjét, 1778-ban végleg hazatelepült. Budai otthonában szabóinas zarándokok egész sora látogatta azt a világfit, akihez hasonló kalandokat egyetlen magyar sem élt meg előtte, talán azóta sem.

Jelky András ugyan nem fedezett fel földrészeket, nem ért el tudományos elismeréseket, de Földet átívelő világlátása még korunk emberét is döbbent csodálatra készteti.