"Mercator movet mundi - A kereskedő mozgatja a világot"

Európa a Nyugatrómai Birodalom bukását követően vidéki önellátásra volt kénytelen berendezkedni, belesüppedve az ún. „sötét” középkorba. Ugyanakkor a kereszténység, mely hamarosan elterjed szerte a földrészen, a kultúra új letéteményesévé válik, és egy láthatatlan összekötő kapcsot teremt a „vén” kontinens államai között. Talán nem meglepő ezek után, hogy a mezőgazdaság fellendülését a szerzetesrendek indítják el, akik fejlett technikai színvonal alkalmazásával mintagazdaságokat hoznak létre. Ők szolgálnak például később mindenki számára.

Az új eljárások és módszerek meghozzák gyümölcsüket. Hamarosan már piacra is futja a fölöslegből, újraindul az árutermelés és pénzgazdálkodás, majd az urbanizáció, később pedig az ipar és a távolsági kereskedelem. Európa magára talál, gazdasági „vérkeringése” helyrezökken. Olyannyira, hogy az ezredfordulót követő évszázadokban gombamód szaporodni kezdenek a fallal körülvett, saját önkormányzattal, vásártartási, vámmentességi és árumegállítási joggal rendelkező, egyre csinosabb képet mutató városok. A városi iparosok és kézművesek érdekvédelmi szervezeteinek, a céheknek mintájára a kereskedők is létrehozzák a maguk szakmai csoportosulásait, az ún. guildéket. A középkori Európa nagy kereskedelmi centrumai lényegében ezeknek a szövetségeknek regionális jellegűvé növekedése révén bontakoznak ki. Ezek között is kiemelendő két nagyobb volumenű központ: az északi-és balti-tengeri térség, valamint a Földközi-tenger keleti medencéjének vidéke. Vagy, ahogy középiskolai tanulmányainkból ismerősen csenghet még: a Hanza-városok szövetsége és a levantei kereskedelem.

Ami az előbbit illeti: már a 11. századtól az északi-és balti-tengeri térségbe összpontosul Európa kereskedelmének egy jelentős része. Az ebben részt vevő városok, felismerve az áruk közvetítéséből származó jelentős előnyöket, érdekeik védelmére „közösséget”, Hanzát hoznak létre. Az alapítás pontos évét és helyszínét is ismerjük: 1161, Wisby. A Hanza-szövetség legjelentősebb központjai Hamburg. Lübeck, Rostock és Bréma voltak. E városok, új típusú hajóikon, az ún. kogge-okon egyre kiterjedtebb kereskedelmet folytattak.

A szövetség virágkorát a 14. században élte, amikor Londontól Novgorodig vagy épp a flandriai városokig szállította Európa északi felének áruit: heringet, gabonát, prémet, mézet, viaszt, borostyánt, bort, gyapjút, posztót, épületfát, vasat, rezet, szurkot, tehát főként alapvető beszerzési cikkeket.

Egészen más volt a „profilja” az ún. levantei kereskedelemnek, amely a Földközi-tenger keleti térségének kereskedelmét jelentette, s melyet az észak-itáliai városköztársaságok – Velence, Pisa, Genova – kalmárjai bonyolítottak le. A mesés hasznot a keleti luxuscikkek – selyem, drágakő, illatszerek, fűszerek – magas áron való továbbítása révén érték el. Nem véletlen, hogy e városok számítottak a korabeli Európa leggazdagabb, legfejlettebb térségének. A levantei városok közül is magasan kiemelkedett Velence, az „Adria királynője”, mely részben a Bizánci Birodalom hanyatlásának, részben kiváló földrajzi fekvésének, részben pedig vetélytársai legyőzésének köszönhette felvirágzását. A „vén” kontinens egyik legcsodásabb városának ma is Velence számít, mesés szépsége azonban a levantei időkben keletkezett busás vagyonoknak köszönhető.

A két régió között szárazföldi összeköttetés is kialakult. Az Itáliai kereskedők áruikat – az Alpok megkerülésével – Champagne városainak híres vásárain adták el az északiaknak és fordítva. Itt fontos kiemelni, hogy a szárazföldi kereskedelmi utak létrejöttében jelentős szerepet játszottak még az olyan, ma újra reneszánszukat élő zarándokutak, mint pl. a Rómába és Santiago de Compostellába vezető út, hiszen ezek mellett szállás- és vásárhelyek egész láncolata jött létre.

A következő cikkben, még kicsit késleltetve a nagy földrajzi felfedezések mindent elsöprő hatását, a középkor talán leghíresebb kereskedő-utazójának, a nem meglepően velencei származású Marco Polo-nak eredünk majd a nyomába.

Gy. H.