Számomra belegondolni is félelmetes, hogy egy ember egy kis hajóban egyedül birkózik az óceán közepén az elemekkel. S leginkább nem is a fizikai felkészültségét tartom fantasztikusnak, hanem azt a belső nyugalmat és erőt, amivel képes megbirkózni az egyedülléttel, a napok óta tartó bezártsággal, minden technikai felszereltség melletti bizonytalansággal. Az, hogy napok óta még csak telefonon sem tud érintkezni senkivel, talán a legnehezebben átélhető feladat ebben a klasszikus értelemben vett kalandban. Hol vannak az ember fizikai, szellemi és pszichés teljesítményének határai?

Rakonczay Gábor már az expedíció első 1200 km szakaszában is fantasztikus teljesítményt nyújtott. Hogy milyen egyedülálló teljesítmény, amit Gábor elér, azt talán mi sem bizonyítja jobban, hogy megcsúfolva minden papírformát, január 25-i indulását követő pár napban napi 92 km fölött teljesített, ezzel lekőrözve saját páros rekordját, s két hirtelen jött „vetélytársat” is – két fiatal angol evezőst, akik egyszemélyes, klasszikus kabinos óceáni evezős hajójukkal ugyancsak az óceán meghódítására vállalkoztak.

Már az indulást is Pasitoból erős, zavaros szembeszél és tarajos hullámok nehezítették, s az időjárás pedig február 2. óta egyre rosszabb. Gábor higgadtságára és kiegyensúlyozott lelki-idegi állapotára nagy szüksége van, ha elképzeljük, amint a tarajos hullámzásban egy megtörő hullám pont eltalálja a hajót és tetőtől talpig beborítja őt a víz. Persze az még egy gyakorlott óceáni hajóst is kizökkent egy pillanatra, mikor hajója körül úszkáló kíváncsi cápával kell szembenéznie. Hiszen egy hajó bármikor felborulhat ebben a kemény időben, ahogy ez meg is történt a Vitézzel. Február 5-én „egy méretes törőhullám felborította a hajót, Gábort pedig féktelen erővel sodorta le a fedélzetről, esélye sem volt megkapaszkodni. Gábor elmondta, ahogy beleesett a vízbe és feljött a víz felszínére, egy pillanatra nem látta a hajót, mert mögötte volt, de az érzés, „hol a hajó?” borzasztó rémületként lett úrrá rajta a másodperc töredéke alatt. A kapitány a karabinerrel ki volt kötve, őt ez mentette meg…, a hajót pedig a tőkesúly .” – írja internetes naplójában Rakonczay Viktória. Ezután egy újabb törőhullám újra felborította a kenut, így kb. 100 liter víz ömlött a kabinba, amíg Gábornak sikerült magára rántania az ajtót. A 10 cm magasan álló vizet csak estére sikerül kimerni a kabinból. Gábor, minden ruhája átázott, de a felszerelésből szerencsére semmi sem ment tönkre.

Az ítéletidő a hajós most nemcsak akkor hagyja sodródni a hajóját, mikor alszik, de mivel túl veszélyes a fedélzeten való tartózkodás, napokra is behúzódik kabinba. A hajót 1 - 2 percenként 45°- ban megdöntik a hullámok, belül minden ide-oda repked, hatalmas pára van a kabinban. Gábor elmondta, hogy a hálózsákot a notebook termelte meleggel komfortosította, hogy legyen egy kis száraz felülete az amúgy csurom vizes ruhák között, hiszen a kabin ablakát az időjárás miatt továbbra sem tudja kinyitni.

Valószínű, hogy a kabin magas páratartalmának és az időjárási – légköri viszonyoknak köszönhető az is, hogy február 7. óta nem sikerült telefonon kapcsolatba lépni Gáborral. Most a telefontársaság azt igyekszik bemérni, mi volt telefonbekapcsolás utolsó pozíciója.

Itthon és az óceánon egyaránt az okoz majd megkönnyebbülést, ha csendesül a még ma is 33 – 40 km/h-s szél, és sikerül helyreállítani a telefonkapcsolatot.

Sok erőt, sikert és jó szelet, Gábor!