A régi időkben a naptári újév kezdete nem a mostani időpontra, január 1-re esett. Sokáig mindenféle időszámítás alapjául a természet megfigyelése szolgált. Ezért eleinte a téli napforduló ideje, december 25. volt az új év kezdete Ekkor kezdtek ugyanis a nappalok újra hosszabbodni, vagy ahogy az ősi időkben mondták: „a nap visszatért”. Később Rómában január 1. vált hivatalos évkezdő nappá, a hivatalnokok ugyanis ekkor kapták meg fizetésüket. A későbbi keresztény naptárokban is ez a dátum lett aztán általánossá.

Ugyancsak az „örök város”-ban teljesedett ki az a perzsiai eredetű misztériumvallás - egy ideig államvallásként is létezett a Római Birodalomban! – melynek középpontjában a Legyőzhetetlen Nap (Sol Invictus) állt. Filozófiájának lényege a fény, a Napisten halála, majd december 25-én újra feltámadó győzelme a sötétség erői felett, melyet így egyúttal az Istenség születésnapjának is tekintettek. Ez a természetfeletti lény a hagyomány szerint istállóként is szolgáló barlangban született, világra jöttekor pásztorok vették körül. Kultusza épp akkor éli virágkorát, mikor a kereszténység is kialakult, nem véletlen, hogy sok a közös elem a két vallás között.

Krisztus születésének megünneplése tehát csak a keresztény vallás térhódításával került előtérbe, ám ezután fokozatosan egybekapcsolódott a téli napforduló pogány ünnepével. Ténylegesen Nagy Konstantin egyházi reformja, és a kereszténység államvallásként való bevezetése után, és a niceai zsinat intézkedései kapcsán került sor az ünnep elismerésére. I. (Szent) Gyula pápa 350-ben nyilvánította december 25-ét a Megváltó születésnapjává, hogy ezzel a már említett "Sol Invictus"-t, a Győzedelmes Nap-ot ellensúlyozzák, és a pogány ünnepet új formában a keresztény ünnepnapok és szokások részéve tegyék. Így lett "Sol Invictus" napjából "Sol Salutis" (az üdvösség napja), amely már a Megváltó születését ünnepelte.

Szinte törvényszerű, hogy e nap később fontos történelmi események jelképes dátumává vált: így az Arthur-mondakörben minden jelentős esemény karácsonykor történik az évet jelképező kerekasztal körül, e napon keresztelkedik meg Chlodvig frank király, Nagy Károlyt 800. karácsonyán koronázzák császárrá, Hódító Vilmos 1066. december 25-én foglalta el Anglia trónját, az első magyar királyt is e napon koronázzák meg (1000. december 25.)

Mára az ünnep egyik legfontosabb jelképe a karácsonyfa lett, mely azonban - Jézus születésének dátumához hasonlóan - szintén jóval ősibb szimbolikával bír, mint a keresztény ünnep maga. A fa az Ószövetségben is a kozmikus életerőt szimbolizálja, a pogány hitvilágokban gyakran az istenek lakhelye, a germánoknál pedig egyenesen a világ szimbóluma (Yggdrasil) is. Az életfa vagy a zöld ág élet-szimbóluma gyakran kapcsolódik a különböző ünnepek népszokásaihoz, így a téli napfordulóhoz és a karácsonyhoz is. A karácsonyi életfa ágait a népszokás szerint Katalin vagy Borbála napján állították vízbe, mely az ünnepre kizöldült, ezzel is az élet diadalát hirdetve a sötétség és a halál felett. Ezeknek a termőágaknak utódaként jelent meg később a karácsonyfa is.

A szó eredete két évszázada még a földesúr részére karácsonyi adóként beszolgáltatott tűzifát jelentette. A német "Weihnachtsbaum" szó tükörfordításaként megjelenő karácsonyfa szokása a protestáns Németországból indult ki. A róla szóló első írásos beszámoló 1605-ből, egy strassburgi polgár tollából ered, de ábrázolását már a XVI. századból ismerjük. A hagyomány Luther Mártonnak tulajdonítja „föltalálását”. Annyi mindenesetre igaz, hogy elterjesztése a lutheránusok érdeme.

Más megközelítések szerint a középkori karácsonyi misztériumjátékok egyik témája a december 24-i Ádám–Éva-nappal összefüggésben a bűnbeesés története volt („paradicsomjáték”), melynek középpontjában a tudás almafája állott. Csakhogy télidőben igen reménytelen lombos almafát találni. Így esett a választás a fenyőre, melyet télre is eltehető piros almákkal és lánckígyókkal szépen feldíszítettek.

Az ezüstfenyő az ír-kelta druidák titkos „fa-ábécéjének” első betűjeként (A, mint Ailm, azaz „ezüstfenyő”) egyúttal a napév első napjának szent fája, a születés, újjászületés jelképe is a hajdani Észak-Európában. (délszaki megfelelője a pálma). A kelta „fa-ábécé” utolsó fája, egyúttal a napév utolsó hónapjának és a halálnak a jelképe, a fenyőhöz igen hasonló, ám mérges bogyójú örökzöld, a tiszafa volt. Az év fordulójának e két szent fája a halált és feltámadást együtt szimbolizálta.

A fenyő kozmikus jelkép-volta, ha tudattalanul is, de máig jelen van a karácsonyfákban. Maga a „gyümölcstermő” örökzöld fa a Szűzanyát jelképezi, a gyümölcs-és gömbdíszek az égitesteket, a piramisszerűen elrendezett égő gyertyák az év során növekvő majd csökkenő világosságot – az emelkedő és süllyedő nappályát – a fa csúcsán a fényes csillag a Kisdedet, illetve pályája delelőjén az újjászületett napot.