A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvasta el. /Szent Ágoston/

Főhősünk nevét fentebb már említettük, de rendszeres olvasóink már tudják, hogy kalandos utazásaink mindig „kétszemélyesek”. Másik szereplőnk Zichy Ödön, aki a vállalkozás finanszírozásában vállalt oroszlánrészt. Cikkünket is az ő bemutatásával kezdjük, jóllehet, mindjárt a kezdet kezdetén akad egy kis gondunk. A magyar történelem neves korszakából, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idejéből ugyanis talán már Önök is ismerhetnek egy Zichy Ödön névre hallgató grófot, akit 1848. szeptember végén Görgey Artúr végeztetett ki rögtönítélő bíróság előtt hazaárulás vádjával, a Jellasiccsal való titkos együttműködés miatt. Ez az Ödön azonban Eugén néven született, tehát valójában Jenőnek kellett volna fordítani a nevét, míg a fivére volt Edmund, tehát az „igazi” Ödön. Akinek kissé homályosan hatnak a fentebb leírtak, annak ajánljuk Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című klasszikusát, ugyanis részben ez a Zichy-családon belüli névanomália ihlette nagy írónk híres regényét. Mi most elégedjünk meg annyival, hogy az az Ödön, aki Edmund volt és nem végeztek ki, lett a legbőkezűbb adományozója az 1872–74 között lezajlott osztrák–magyar északi-sarki expedíciónak. A császári és királyi kamarás, belső titkos tanácsos titulusokkal is büszkélkedő gróf kiváló közgazdász, egyben híres műgyűjtő is volt, több feltörekvő hazai művész pályájának elindítója. Emellett maga is szenvedélyes utazónak számított. Talán ennek is betudhatóan nem kevesebb, mint 45 000 forinttal támogatta a küldetést, ami akkoriban igen csinos összegnek volt mondható. Az általa finanszírozott expedíció hálás tagjai az egyik újonnan felfedezett földrészt róla nevezték el Zichy-földnek.

A gáláns gróf által bőkezűen támogatott északi-sarki felfedező út magyar résztvevője – „az Arktisz magyar orvosvándora”, ahogy később Kepes Gyulát elnevezték – alig egy évvel a forradalom előtt született a Bereg megyei Váriban, egy jómódú tiszaháti földbirtokos fiaként. Középiskoláit Ungváron és Budapesten végezte, ruszinul és németül egyaránt kitűnően megtanult. 1870-ben avatták orvosdoktorrá a bécsi egyetemen. Ezután az itteni Rudolf-kórházban dolgozott Drasche professzor mellett egészen 1872 tavaszáig, mikoron is a professzor beajánlotta a fizikai és szellemi adottságait illetően egyaránt kellően rátermett fiatalembert az éppen akkor Bécsben szerveződő osztrák–magyar északi-sarki expedíció orvosának.

A kiegyezés után a Monarchia is igyekezett kivenni a részét stratégiai területek meghódításából és a világ tudományos megismerését szolgáló felfedezőutakból. A kor egyik legfőbb kihívásának az Ázsiát északról, a sarkvidék felől megközelítő ún. Északkeleti-átjáró felfedezése számított, mely az Atlantitól a Csendes-óceánig vezető, a délinél jóval rövidebbnek feltételezett, hajózható tengeri út ígéretével kecsegtetett. Terepfelmérés céljából két osztrák tengerésztiszt (Julius Payer és Karl Weyprecht – ők lesznek majd az expedíció vezetői is) már 1871-ben útnak indult, hogy bebarangolja a Spitzbergák és a Novaja Zemlja közötti tengereket, hogy minél kedvezőbb előkészületek mellett kezdhessék meg a nagyléptékű vállalkozást. Brémában egy kifejezetten e célra tervezett speciális kutatóhajót építtettek, melyet Tegetthoff osztrák tengernagyról neveztek el. Az expedíció legközvetlenebb küldetése az volt, hogy a Novaja Zemlja megkerülésével, a Jeges-tengeren át megkísérlik a Bering-szoroshoz való kijutást, így derítve fel az átjárót.

A gőzös 1872. június 13-án hagyta el Bréma kikötőjét, 24 emberrel és szánvontató kutyákkal a fedélzetén. A legényég többnyire dalmát matrózokból verbuválódott, ők számítottak ugyanis a Monarchia legjobb hajósainak. Őket a hajóorvos válogatta össze fizikai kondícióik alapján, emellett Kepes doktor gondoskodott az expedíció élelmiszerkészletének összeállításáról is. A legnagyobb veszélyt a tengerészekre a vitaminszegény táplálkozásból eredő skorbut jelentette, melynek kiküszöbölésére nagy mennyiségű tokaji aszúJ és citromlé elraktározását rendelte el. Az előrelátó orvos ráadásul a norvégiai Tromsőben egy ott őshonos szederfaj tartósított gyümölcséből is nagy készlet vásárolt és szállíttatott a hajóra. Intézkedései később életmentőnek bizonyultak. E városban csatlakozott az expedícióhoz a norvég Olaf Carlsen kapitány, a kiváló szigonymester és jégszakértő, akinek tapasztaltsága később ugyancsak nélkülözhetetlennek bizonyult.

A hajó főparancsnoka, Karl Weyprecht abban bízott, hogy a térségben felfedezett meleg tengeráramlás segítségével az expedíció sikeresen eljuthat majd a távoli Bering-szorosig, a Csendes-óceán bejáratáig. Augusztus vége felé azonban az Északi-tengerre kiérkező Tegetthoff egy gigantikus jégtábla fogságába esett és a hatalmas monstrumok közé szorulva egyre veszedelmesebben sodródott mind északabbra. Mindez megpecsételte a küldetés sorsát.  A tét ekkor már csakis a puszta visszatérés lehetett, ám napról napra ennek is egyre inkább csökkent az esélye. A –20 fokos hidegben, fel-feltörő szélrohamok közepette kellett egyre apadó élelemkészletüket fókák elejtésével pótolni, a bátrabbak egy-egy jegesmedvét is leterítettek. Végül több mint száz napos sarki sötétség borult rájuk, miközben attól lehetett tartani, hogy a gőzös bordázatát összeroppantja a jég. Addig azonban legalább volt hova visszatérniük, noha a kajütök hőmérséklete a jégverem szintjére állt be. E szélsőséges körülmények között a hajó orvosára hárult a legnagyobb feladat: megfelelően szétporciózni a maradék fejadagokat. Ekkor derült ki, milyen fontosnak bizonyultak Kepes előzetes óvintézkedései. (Ő maga ugyanakkor 1873 márciusában megbetegedett és két hétig aggódtak az életéért.)

 Az egyre reménytelenebbnek látszó helyzetben azonban váratlan, rendkívüli szerencse adódott: 1873. augusztus 30-án a Novaja Zemlja partjaitól északra végre földszegélyt pillantottak meg. A korábban ismeretlen szigetcsoportot később Ferenc József-földnek nevezték el (ma is e néven lelhető fel a térképeken). Az újonnan fellelt szigetvilág partjai mentén felkészülhettek a következő tél átvészelésére. Az újabb rendkívüli hónapok azonban bizonyossá tették, hogy a hajó megmentésére már nincs esély, azért 1974. május 20-án örökre búcsút intettek a Tegetthoffnak, miközben a jégmező repedésein át, a legszükségesebb holmikat szánra helyezve próbálták meg elérni az ázsiai szárazföldet. Julius Payer az ezt megelőző, embert próbáló hónapokban néhány társával sikeresen feltérképezte az egész szigetcsoportot. A naplók visszaemlékezései szerint Kepes mindvégig hihetetlen lelkierővel segítette az egyre fáradtabb társaságot a csüggedés elleni küzdelemben. 1874. augusztus 23-án azonban elfogyott az élelmük. Az expedíció tagjai kimerülten terültek el a közeli tengerparton. Talán egy sarki éjszaka véget vetett volna mindennek, ha nem történik újabb csoda, ugyanis orosz halászbárkák jártak éppen arra... A halál torkából arra ébredtek, hogy Fjodor Borogyin kapitány utasítására vodkát öntözgetnek kicserepesedett szájukba, megmentve életüket. Másfél heti zivataros vitorlázást követően végül eljutottak a civilizációt jelentő Norvégiába. Innen hajón Németországba, vonaton keresztül pedig Bécsbe érkeztek vissza, ahol hősöknek kijáró fogadtatásban részesültek.

Bár Kepes doktor botanikai és zoológiai gyűjtést is végzett, azok végleg ott maradtak a Tegetthoff fedélzetén. A doktor, hazatérése után több kitüntetést kapott és törzsorvossá léptették elő. Közmegbecsülésben hunyt el Budapesten, 1924-ben.

Ami az expedíciót illeti: a legfontosabb célkitűzést nem sikerült elérni, ám ezzel együtt is a 19. századi felfedezőutak egyik legnagyszerűbbjeként tartják számon ezt az emberfeletti teljesítményt igénylő vállalkozást. Ami pedig Kepes Gyulát illeti, hajóorvosként rendkívül jól látta el a feladatát: az expedíció a rendkívül zord körülmények között is két év alatt mindössze egy ember halálát könyvelhette el.

Joggal írhatjuk le, hogy ő egy igazi, „jég hátán is megélő” típusát képviselte neves utazóinknak.