Megosztás:

Sarlós Boldogasszony napja

2008. június 18.

Míg ma legtöbben ilyenkor veszik ki hosszú szabadságukat egy nyaralással egybekötött pihenésre, a régi embereknek július hava jelentette a mezei munkák dandárját, az aratást. Tőlük bizonyára ma is sokat tanulhatnánk arról, hogy hogyan lehet a fáradságos munkában is az ünnepet megtalálni, megszentelni azt, és az eredményének együtt örülni.

Sarlós Boldogasszony ünnepe, július 2-a, hozzátartozik a az archaikus keresztény Európa színes hagyományvilágához, amelynek helyi és nemzeti változatain, különbségein átütött az egyetemesség.

Bár tájegységenként változóan sok helyen Szent Péter és Pál napja (június 29.) az aratás kezdete, de Sarlós Boldogasszony napja a búza beérésének, az aratásnak az ünnepe, amelynek patrónája a Szűzanya.

A gabona - amiből majd a kenyér készül - rendkívül fontos szerepet töltött (és tölt be ma is) a közösség életében. A bő termés, a sikeres aratás biztosította, hogy lesz elegendő élelem télre. A népi gondolkodás összekötötte a szakrális ünnepet a mezei munka ünnepével, és a Szűzanya áldását kérték a termésre, az aratók munkájára.

Az ünnep „sarlós” jelzője valójában a régi sarlós aratást idézi, amely alapvetően női munkának számított.

Jankovics Marcell szerint e napon csak jelképesen dolgoztak az emberek, a szerszámokat megáldatták a pappal, a búzából koszorúnak való szentelményeket készítettek. Az aratást csak másnap kezdték, szent rítushoz illő áhítattal napfelkeltekor. Tiszta fehér gyolcsruhában, levett kalappal a búza elé térdeltek és imát mondtak. Az aratást a gabonatábla keleti, vagyis szent sarkában kezdték, az első két kévét keresztbe rakták. Mindez az életet jelentő új kenyérnek szólt és a sarló alatt elhulló gabonaistennek, akinek kultusza Jézus Krisztus testének, a szent ostyának a tiszteletében napjainkig töretlenül tovább él: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér” - mondja Jézus János evangéliumában.

Sarlós Boldogasszonykor több magyar faluban is kalászból arató koszorút készítettek, melyeket a legszebb kalászokból fontak, mezei virágokkal, szalagokkal díszítettek. A koszorút általában vagy a földesúrnak ajánlották fel, vagy a templomba vitték. A nagy uradalmakban az aratás befejeztével aratóbálokat rendeztek, a földesúr megvendégelte az aratókat.

A Biblia szavaival egybecsengő szokás volt, hogy az aratás befejezésekor egy kis darabon meghagyták a gabonát (talpon hagyták) hogy a szegényeknek és a madaraknak is jusson belőle: „Amikor földetek termését learatjátok, ne arassátok le egészen a mező széléig, és az aratás közben elhullottat ne szedjétek föl. Hagyd ott azokat a nyomorultnak és a jövevénynek.” (3Móz 23,22)

Vissza
Kapcsolódó anyagok
  • Szent Iván-éji álom
  • Pünkösdi rózsaszirmok
  •